magyar english
Körösvölgyi Látogatóközpont és Állatpark nyitva tartása
 
Keressen minket a Facebookon!
             
Széchenyi 2020 - KEHOP pályázatok
 
Nemzeti Parki Termék Védjegy
 
 
NATURA 2000 fenntartási tervek
 
Kultúrtörténeti értékek
Védett természeti területek

Hasznos linkek

  

 

 

 

 

 

 

 

                           

 

 

  

"A túzok határon átnyúló védelme Közép-Európában" LIFE+

 

 


   

        
 

 


   

 

 

 
MEGVÁSÁROLHATÓ!
  
A Körösvidék tájhonos cserjéiről és fáiról - 9. rész
 
A Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság cikksorozatában most egy ”kakukktojás” bemutatása következik hiszen egy régóta itt élő és sok helyen megtalálható, ám mégis tájidegennek számító fafajról írunk. A diófafélék (Juglandaceae) családjának dió (Juglans) nemzetségébe tartozó, ősi kultúrnövényünkről, a közönséges dióról (Juglans regia) nehéz dióhéjban írni.
   
 
A nemzetség tagjai közül, ízletes terméséért ezt fajt termesztik a legszélesebb körben. Latin nevében a regia szó királyit jelent. Idősebb Plinius az i.sz. I. században illette a diót ezzel a jelzővel, mivel tudása szerint Perzsiában a királyok fája, étele volt a dió.
 
Származási helye nehezen határolható le. Természetes előfordulását a kutatók egy, a Balkán-félszigettől Kis-Ázsián, Perzsián, Afganisztánon át Kínáig, az északi hideg és a déli száraz, meleg uralta területek között húzódó sávban, a hegyvidéki térszínekre helyezik. Ennek a sávnak a középső részét, Kis-Ázsiát, Közép-Ázsiát mondják a dió őshazájának.
 
A legrégebbi, ember (neandervölgyi típus) által fogyasztott dió maradványait mintegy 50 000 (!) évvel ez előttről, észak-iraki ásatások során, az un. Shanidar-barlagban találták meg. Az újkőkorból (i.e. 6000 körül) a franciaországi Terrasson környékén feltárt tűzhelyek leletei bizonyítják, hogy az emberi közösségek ekkor már pirítva is fogyasztották a diót. E korai leleteknél azonban még csak a vadontermett dió hasznosításáról beszélhetünk. Régészeti leletek alapján valószínűsíthetjük, i.e. 2000 körül a Közel-Kelet földművelői háziasították. Ezzel a diófa a sárgabarackkal, fügével, olajfával, datolyával, mandulafával együtt a legelőször termesztésbe vont gyümölcsfák közé tartozik. Európa nagy részén a rómaiak terjesztették tovább a diófát. Pompei és Herculaneum ásatásaiból diót ábrázoló festmények, valamint elszenesedett diómaradványok kerültek elő.
 
Kárpát-medencei jelenléte is ősi. A földtörténeti harmadkorban, mintegy 19,5 millió évvel ez előtt aktív vulkáni tevékenység zajlott a Kárpát-medencében. A vulkáni hamu által eltemetett ipolytarnóci növényi leletegyüttesben azonosították a diófát is. A dió hazai jelenlétéről a 9. századi zalavár-várszigeti feltárás szolgál adattal. Ebben, a közvetlenül a magyar honfoglalás előtti időszakban Zalavár karoling grófi központ volt. Az itt élő kevert etnikai összetételű köznép termesztette és fogyasztotta is a diót. A honfoglaló magyarság az elejétől fogva kötődött a diófához. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy sok honfoglalás utáni és középkori helységnevünkben ott áll a dió neve. A 19. században még fellelhetők voltak a Kárpát-medencében a dió vad változatai Biharban, a Bánátban, a Déli-Kárpátokban az Olttól nyugatra. A vad változatokra a kicsi, csontos, kemény héjú diótermés, valamint az igen olajos dióbél jellemző. Ma is megfigyelhető, hogy üde talajú, felhagyott területeken hamar megjelenik a magról kelt diófa. Nálunk élőhelyi optimumát a Felső-Tiszavidék és a hegyvidéki erdők patakmenti völgyei jelentik. Az Alföldön, azon belül a Körösvidéken elsősorban erdőszéleken, árokpartokon, mezsgyékben találjuk magányos vagy csoportos állományait. A diót rengeteg állatfaj fogyasztja. Az öreg odvas diófák számos kisemlősnek, madárnak biztosítanak búvó- és szaporodó helyet.
 
A diófa jellemzően nagyra növő, terebélyes, akár 30 méter magasságot is elérő, szélesen szétágazó fa. Közép-európában jó körülmények között jellemzően 150-160 évig él, terem jól, de magassági növekedése 70-80 éves korában abbamarad. Természeténél fogva nem társas, erdőalkotó, hanem „mezei fa”. Ez abból is fakad, hogy erősen fényigényes. Nehezen versenyez más fafajokkal. Árnyékos helyen rosszul nő, elsatnyul, elpusztul. Saját árnyékát se viseli el. A külső korona árnyékoló hatása miatt, idősebb példányok belső koronája fokozatosan pusztul. A vízzel jól ellátott, tápanyagban gazdag, de levegős talajokat kedveli. Úgy szokták mondani: a diófának nem esőre, hanem vízre van szüksége.
 
Ezt bizonyítja, hogy a túl párás környezet nem kedvező számára, se ez az oka annak is, hogy mindenhol, ahol a tenyészidőszaki csapadék kevés a diófának, vízfolyások mentén települ meg. Termesztett növényeink közül a legérzékenyebb a tavaszi fagyra.
 
Törzse halványszürke, hamuszürke. Fiatalon kérge sima, idősebb egyedeken hosszában repedezetté válik. Kifejlett levelei szárnyasak, 20-50 centiméter hosszúak. A levélállás a hajtáson váltakozó. A hosszú levélnyél alapja széles, duzzadtan megvastagodott. A páros levélkék száma jellemzően 5-9, igen ritkán, jó erőben lévő diófán lehet 11 is. A tojásformájú levélkék ép szélűek. Lombfakadáskor bronzszínűek, majd éretten fényesen sötétzöldek. Megdörzsölve aromás, fanyar-fűszeres illatúak. A fa egyéb részeihez hasonlóan a levelek tannin (csersav) tartalma magas. A lehullott levelekből juglon nevű hatóanyag mosódik ki, ami más növények növekedését gátolja. A diófa egylaki. A virágok egyivarúak, vagyis minden fán hím- és nővirágzatok egyaránt találhatók. A nővirágok aprók, szinte észrevétlenek, a hímvirágok barkái kúposak, tobozszerű pikkelylevél borítja őket. A virágok, de hajtások és rügyek is fagyra nagyon érzékenyek. A diófa ezért kései fakadású és virágzású. A diófa pollenjét a szél terjeszti. Termékenyülés után igen gyors a diótermés növekedése. A zölddió csonthéjának keményedése június végén kezdődik. A két termőlevélből kialakuló termés együregű, benne egyetlen nagy maggal. A dió nem igazi csonthéjas, hanem makktermés. A dió külső húsos, bőrszerű, kezdetben zöld burka a kopáncs, de egyes tájakon mondják kopácsnak, kupacsnak is. A kopáncs a dióhéjon éréskor megfeketedik, majd felrepedezve szabálytalan foltokban leválik. Az érett termés mérete átlagosan 2-5 centiméter közötti.
 
A diófa természetes körülmények között magjáról szaporodik. Egy kifejlett diófa akár 9000 szem diót is teremhet. A juglon csírázásgátló hatása miatt, a lehulló diók közül kevés tud közvetlenül a diófa alatt kicsírázni. A faj tovaterjedését a víz mellett, elsősorban az állatoknak köszönheti. A magról kelt diófák közül a legjobb diót az állatok (mókusok, egerek, de legfőképpen a madarak, azon belül is a varjúfélék) által széthordottak, „ültettek” adják. Magyar népi megfigyelés a Tiszahátról, hogy a varjak a nagyobb, de jól törhető diót kedvelik. Nem veszik fel a nagy termésű, de nehéz „lódiókat”, vagy a keményhéjú „kődiókat”, de nem foglalkoznak a könnyen lyukasodó, ez által gyorsan romló un. „cinegediókkal” sem. Vagyis a madarak ösztönösen már régóta szelekciós (kiválogató) munkát végeznek, megelőzve ezzel az ember tudatos, nemesítő munkáját.
 
Az ókori görögök szent fának tekintették a diót. Hérodotosz az i.e. 5. században megállapította, hogy a diófa különös életerő birtokosa. A kelták és a korai germánok a kilencet szent számnak tartották. A diófák levele legtöbbször kilenc levélkéből áll. A bőséges diótermés régi termékenységi jelkép. Egy magyar népi mondás szerint: „Szapora diótermés szapora gyermekáldással jár”. A hazai Luca napi népszokásokban szerelmi jelként szerepel a dió. Luca napján a lányok diót kötnek zsebkendőjük sarkába. Karácsony böjtjében ébredés után az ablakban feltörve, lassan eszegetve figyelik, ki megy az utcán. Ha legény jön, úgy tartják ő lesz a jövendőbeli. A dió (az almával együtt) a termékenységen kívül a vele szorosan összefonódó egészség, bőség és gazdagság szimbóluma is. A régebbi korokban a hideg és sötét téli időben karácsony ünnepe sem múlhatott el dió nélkül. A legszebb, sokszor aranyozott diók a karácsonyfára, a tápláló és ízletes dióbél pedig a karácsonyi süteményekbe került.
 
Nemcsak jó, hanem rossz hagyomány is kapcsolódik a diófához. Már idősebb Plinius úgy gondolta a diófa a boszorkányok fája. Ez a legenda a középkori Európa sok részén is élt.
 
Nem csak a dióbelet, mint táplálékot, hanem a diófa egyéb részeit is ősidők óta felhasználja az ember. Hippokratész már az ókorban írásba foglalta a dió gyógyhatását, kiemelve a "zöld dióhéj" féreghajtó tulajdonságát. E mellett gyomor-, máj- és vesebetegségek gyógyítására is javasolta a diót. A gyógyászatban a diófa részei közül hosszú ideig a diólevél és a zöld termésburok állt vezető helyen. A diólevél teáját gyomorerősítőként, vértisztítóként, emésztéssegítőként tartják számon, de borogatásként kiütések, ekcéma, fagyások ellen is javasolják. Régebben a levél főzetét hajhullás ellen, illetve hajszínezésre is használták. Nemrég végzett kutatások során derült ki, hogy a dióbél és a belőle préselt dióolaj nem csak finom, hanem jelentős a koleszterinszint-csökkentő hatásuk is. A dióolaj a bőrápolás egyik fontos alapanyaga, ezen felül egyes finomabb parfümökben is felhasználják.
 
A diólevél főzetét egykor rovarölő szerként is alkalmazták, például molyok ellen a háztartásban. Tudták ezt a gyimesi csángók is, akik nemcsak a diólevelet, hanem "éretlen, zöld diót" is tettek a ruhásszekrénybe.
 
Már a régi görögök használták haj- és ruhafestésre a diót, mivel a különböző részeiben található tannin vagy más néven csersav jó festékanyag. Kisüzemi módon ma is felhasználják, un. biofesték készítésére ezt az alapanyagot.
 
Többféle aromás, különleges szeszes ital (diópálinka, diólikőr, dióbor), befőtt, lekvár készíthető az un. zölddió felhasználásával.
 
Ma a dió fáját főként furnérként használja fel a bútoripar. A dió nagyon szép rajzolatú fája régóta dísztárgyak, szobrok kedvelt faanyaga is. Először az ókori görögök készítettek belőle szobrokat. Később a középkori templomok szobrainak és szárnyas oltárainak is kedvelt faanyaga volt a dió. Sokáig a festészetben a festékek oldószere a dióolaj volt. Az olajfestés feltalálását a németalföldi Van Eyck testvéreknek tulajdonították, de régebbi festmények korszerű vizsgálata során megállapították, hogy már az ókori egyiptomi, ógörög és római festményeknél is ezt a technikát alkalmazták.
 
A diófának, de a dióhéjnak is kiváló a fűtőértéke. Persze az értékes, bútornak való faanyagot kár eltüzelni. Csak az öreg, kiszáradt, korhadt diófa való kályhába.
 
A diófa a természetben sokfelé előfordul, de szinte minden kertes háznál él egy-egy példánya. Gyakorta ültetik falvakban utcai sorfaként. Légszennyezés¬re viszonylag érzékeny. Kevesen tudják, hogy a dió az egyetlen fásszárú kultúrnövényünk, amit eddig nem sikerült dugványról szaporítani. Ezért jellemző, hogy a legnagyobb termőtájnak mondott tiszaháti tájegység falvaiban ma is túlnyomó részben magoncfákról származik a termés. Más gyümölcsfákkal ellentétben a diót nem szabad tavasszal metszeni, mert ilyenkor a nagy gyökérnyomás miatt túl sok nedvességet veszíthet a nehezen száradó sebek miatt. A hazai dió ültetvények nagy része magyarországi nemesítésű, elsősorban a Milotai, az Alsószentiváni illetve Tiszacsécsi fajtákból áll. A mondással ellentétben, diófát nem csak unokáinak érdemes ültetni!
 
 
 
 
   
 
2017.03.18.
©2005 A KvVM
Természetvédelmi Hivatala
neosoft&design