2. Állomás: Mocsári teknős

2. Állomás: Mocsári teknős (A holtág története)

A jelenlegi Hármas-Körös menti táj kialakulása, három jól elkülönítehető időszakra bontható.

1.) AZ EMBERI BEAVATKOZÁSOK ELŐTT:

A Körös-vidék egykori árterületei sokféle fajgazdag élőhelytípust foglaltak magukba. A hátakon tölgy-kőris-szil keményfás ligeterdők és üde ártéri rétek, a vízfolyások mentén puhafás fűz-nyár ligetek és nedves mocsárrétek váltakoztak, a lassú folyó szakaszokon dús hínárral, tündérrózsával, vízitökkel tarkított nyílt vízfelületekkel. A mélyebb medencékben mocsarak, kőrises éger- és fűzlápok mozaikoltak. A vizek halaktól, a levegő madaraktól hemzsegett. Igaz vízi paradicsom volt a táj képe.

2.) AZ EMBERI BEAVATKOZÁSOKAT KÖVETŐEN:

Hajdanán a Hármas-Körös mentén is táj és ember oly módon létezett együtt, hogy az hosszú távon az ökológiai rendszerek javát szolgálta. Az árvizeket tudatosan szétterítették, hogy az árterek sokféle hasznát élvezhessék. A szabályozást természetes ereken, vagy a magas, folyómenti hátak, övzátonyok átvágásával létrehozott, mesterséges „csatornákon”, az úgynevezett fokokon keresztül végezték. A víz mindig alulról felfelé, lassú áradással öntötte el az ártéri laposokat, felfrissítve a réteket, megöntözve a hátak lábait, ezrével hozva magával az ívásra kész halakat. Apadáskor a víz a fokokon jutott vissza a folyómederbe. A korabeli oklevelekben említett halastavak nagy része a természeti környezetből kiindulva nem ásott tó, hanem a fokgazdálkodás során kifejlesztett meder- és vízállásrekesztés lehetett. Az ártéri környezetben együtt élt az ősi vadászó-halászó-gyűjtögető életmód a „korszerűbb” mezőgazdálkodással. Felsorolni is hosszú a természet „gyümölcseit” betakarító haszonvételeket: halászat, vadászat, pákászat, csíkászat, rákászat, teknősbékafogás, tojásszedés, favágás és rőzseszedés, nád és gyékényaratás, vadgyümölcsök és más ehető növények, gyógyító „hasznos füvek” gyűjtése, erdei gombászás, méhészkedés stb. A mezőgazdaság vezető ”ágazata” a külterjes, ridegtartáson alapuló állattenyésztés volt. Tavasztól nyárig az ármentes mezőség gyepein legeltettek, majd azok kiszáradás miatt, az elvonuló árvizek után fokozatosan a rétség mezőire terelték az állatokat. A mocsarak közötti porondok, laponyagok, hátak, rétbe haló régi folyópartok adták a dús füvet a réti és szalontai disznónak, a szürke marhának. Ezek a félvad állatok egész évben kint éltek a rétben, s néha úszva jutottak el egyik legelőhelyről a másikra. Az őszi áradások idején a jószágot a mezőség sarjadó gyepeire hajtották vissza, de a tél beálltakor újfent a nedves lapályok magasfüves rétjei, sásos mocsarai biztosítottak táplálékot az állatállománynak. Híresek voltak a folyók hordaléka által keletkezett termékeny öntés talajok ártéri gyümölcsösei. A rengetegféle nyersanyagból a helyi kézművesek készítettek használati tárgyakat. A rétből került ki a házak, karámok, ólak építőanyaga (fa, agyag, nád, gyékény, sás) is. A közlekedés és szállítás sokszor vízi utakon, nád- vagy fatutajokon, fatörzshajókon történt. Őseink tehát a természeti adottságokat használva, több lábon álló, önellátó gazdálkodást folytattak, s e közben évszázados tapasztalatok alapján nem felélték, hanem megtartották, sőt megújították a természeti erőforrásokat. A természetes vonalú és tagoltságú, leszakadásokkal, öblökkel tarkított part vékony szegélyét akkoriban még nagyrészt közel természetes vegetáció - fűz-nyár liget foltok, szoliter keményfák, őshonos cserjések, itt-ott ecsetpázsitos kaszálók - borították. A partszéleken és a sekélyes részeken vastag nádasok, gyékényesek alakultak ki. A víztérben gazdag rögzült és úszó hínártársulások tenyésztek. Mindez változatos és nagy létszámú állatközösségnek nyújtott életlehetőséget. Egyes partszakaszokon a szegélyzóna nagyobb, természetszerű vagy természetközeli élőhelyhez kapcsolódott. Ilyenek voltak, az Erzsébet-liget, a Pepi-kert, az Anna-liget, a Kenderáztató, Bikazug erdőfoltjai, a Nyúl-, Macó-, Szappanos-, Motyózugi, Furugyi kaszálók és gyümölcsösök. Ezek közül ma már csak a védett parkok őrzik eredetihez közeli állapotukat. Ezzel ellentétben néhány partszakaszon, a szántóterületek egészen a holtág partjáig lehúzódtak, de e területrészek többsége már a szabályozások előtt is szántott hát volt.

3.) A FOLYÓSZABÁLYOZÁSOKAT KÖVETŐEN:

A 19. század második felében zajló folyószabályozás, majd az azt követő belvízrendezések az ősi gazdálkodás lételemét, az áradó vizet véglegesen kizárták az árterekről, megszüntetve ezzel a folyó és az azt körülvevő táj dinamikus kapcsolatát. A folyókhoz közel kiépített gátak, az áradásokat a hullámtérre szorították össze. Azóta az árvizek a töltések közötti keskeny hullámtéren vonulnak le. A szabályozások során kiegyenesített és megrövidített főmederben megváltozott a vízsebesség, a mederalj mikrodomborzata. A felgyorsult és megnövekedett mennyiségű árvizek miatt a folyók általában egyre mélyebben vágódnak be medreikbe, ugyanakkor a kis kiterjedésű hullámtereken nagy mennyiségű iszap rakódik le, csökkentve ezzel annak vízbefogadó és tároló képességét. Több folyónál a duzzasztóművek kialakítása miatt nagyban különbözik a felső és alsó folyószakaszon a vízmozgás, így az ökológiai viszonyok is. A duzzasztott szakaszok a lassúbb áramlás és kiegyenlített vízszint miatt szinte állóvízhez hasonlóak néhol a mederszélek víztereiben is megjelenik a mocsári vegetáció.

A folyószabályozások után kialakult 20. századi ártéri táj profilrajza: Hullámtér - 1. folyómeder és folyópart (iszapnövényzet, bokorfüzesek) 2. hátak, övzátonyok (puhafaligetek, telepített erdők, tájidegen cserjések, ártéri magaskórósok, szántók, üde rétek) 3. mellékágak, holtmedrek, kubikok (mocsári és vízi növényzet) 4. laposok (mocsárrétek, mocsárfoltok, tájidegen cserjések) 5. árvízvédelmi töltés (mezofil és száraz gyepek) Mentett ártér - 4. laposok (másodlagos szikes élőhelyek: szikesedő mocsárrétek és mocsarak, vakszikes foltok, ürmös és cickórós puszták, szántók, telepített erdők) 6. holtágak (mocsári és vízi növényzet, partjaikon üdülő területek épületei, zártkertek, másodlagos gyepek, telepített erdősávok, ártéri magaskórósok, ruderális gyomvegetáció, puhafaliget foltok) 7. ármentes rögök, szigetek (szántók, telepített erdők, löszgyep foltok, másodlagos szikes élőhelyek: vakszikes foltok, ürmös és cickórós puszták, szikesedő mocsárrétek és mocsarak) 8. átmeneti feltöltődési zóna és 9. ritkán elöntött térszínek (szántók, legelők, telepített erdők, települések) 10. ármentes térszín (szántók, települések, telepített erdők, legelők, bozótosok, ruderális és szántföldi gyomvegetáció, természetes szikes vegetáció, lösznövényzet a mezsgyékben) (Tóth 2014)

Érdekes a holtág vízutánpótlásának, ezen belül a vízmozgásnak és vízszintingadozásnak a kérdése. Mivel a szabályozások után a holtág elvesztette közvetlen kapcsolatát az "élő" vízzel, ekkoriban csak csapadék és belvíz táplálta. Megjegyzendő, hogy magának a Hármas-Körösnek a vízjárását, árvizeinek az elterülését már a szabályozások előtt is nagymértékben befolyásolta az emberi tevékenység a vízgyűjtő terület vegetációjának átalakításával, erdők kivágásával, korai vízszabályozásokkal, a fok- és rétgazdálkodással, a harcászati tevékenységekhez kapcsolódó csatornázásokkal és vízvezetésekkel, vízi malmok működtetésével, kezdetleges gátalásokkal. Az intézményes szabályozásoktól kezdődően a beavatkozások hatékonysága nőtt, a tájátalakítás irányvonala véglegesítődött, s ezzel egy új tájmintázat és hozzákapcsolódó tájhasználat rögzült. A holtág mesterséges létrejötte után a megváltozott dinamikájú vízutánpótlás, - vagyis a vízáramlás megszűnése és a vízszint aszályos időben történő lecsökkenése, - potenciális rizikó faktorává vált a vízi ökorendszer stabilitásának. Mindezek ellenére ebből az időszakból nem találtunk irodalmi adatot jelentősebb halpusztulásról, vízvirágzásról. Molnár Béla, a kakukk fészekparazitizmusát több mint egy évtizeden át kutató, méltatlanul elfeledett szarvasi tudós kis füzeteiben pontosan jellemzi a kakukk környezetét az 1930-as évek szarvasi Holt-Körösén. Leírása szerint a partszegélyen a nádas volt az uralkodó, mely az öblökben 8,0-20,0 méter vastagságot ért el. A benne lakó pocgémek számát 25-30 párra, a nádirigóét egyes években 230 párnál is többre becsülte. Az elmocsarasodó partszegélyek növényzetét a keskenylevelű gyékény, a vízi harmatkása és a pántlikafű állományai alkották. A gazdag hínárvegetációból a sulymot, a hínáros víziboglárkát, a rencét, és a vidra keserű füvet említi. Tehát a holtág biológiai értelemben tiszta vizű, a természetes szukcesszív feltöltődés kezdeti állapotában levő, lassan elmocsarasodó víztér képét mutatta. 

A Szarvas-Békésszentandrási holtágrendszer végleges formája, a Hármas-Körösön 1888-ban végrehajtott Csergettyűi mintegy 3,1 kilométeres kanyarulatátvágással alakult ki. A munkák évtizedekig elhúzódtak, s szabályozások kezdeti időszakában, 1834-1836 között már egy kisebb, 1,1 kilométeres átvágást ejtettek az Anna-liget-Bikazugi folyószakaszon. A vízgyűjtő területen bekövetkezett élőhelyi változások egészen a 20. század ötvenes éveinek végéig kevéssé érintették magát a holtágat. Kiterjedt mérete, ekkori viszonylagos háborítatlansága miatt menedékhely szerepet tölthetett be az árterek eltűnő vízi-vízparti életközösségeinek fennmaradásában. Nagy változást jelentett a Hármas-Körös békésszentandrási szakaszán 1942-ben felépült duzzasztómű üzembeállítása. Általa lehetővé vált a holtág duzzasztási időszakban gravitációs úton, azon kívűl szivattyúk müködtetésével történő vízellátása, vízcseréje. Annak ellenére, hogy ez mesterséges dinamikájú vízszintszabályozást és vízmozgatást jelentett, az öntözési időszakban a folyamatos vízcsere hatására az öntisztulási folyamatok az ötvenes évekig jól működtek. Erőteljes változások az ötvenes évek végén kezdődtek. A város ipari fejlődése, az agrárgazdaság technológiaváltása, az Öntözési Kutató Intézetnek, majd a Haltenyésztési Kutató Intézetnek a parti régióba történő telepítése erősődő terheléssel járt. A holtág sorsának megpecsételődését azonban az ún. "kisgát"-on belüli parti sáv, hatvanas évek elején megkezdett felparcellázása, majd beépítése jelentette. A hetvenes évek elejétől a holtág partjain kiterjedt "nyaralóváros" épült ki. Az ezzel járó legdurvább antropogén hatások - a partok és a parti sáv beépítése, természetes növényzet irtása, fokozott vízszennyezés, állandó zavarás, intenzív horgászat rövid időn belül a vízminőség erőteljes romlásához, a tájkép, a honos flóra és fauna átalakulásához, szegényedéséhez vezetett.