Két-három ezer évvel ezelőtt a Körös-Maros közének túlnyomó részét pusztai cserjésekkel és tatárjuharos lösztölgyesekkel tarkított löszpusztagyepek fedték. A szántóföldi művelés elterjedésével és a mezőgazdaság egyre intenzívebbé válásával a mezőségi talajú területeket teljes egészében feltörték, így az eredeti növénytakaró csak néhány kisebb foltban, kunhalmokon, határmezsgyéken maradt meg. Ilyen maradványfolt a Tatársánci ősgyep is, melynek értékét tovább fokozza a valamikori földvár kultúrtörténeti emlékegyüttese.
A Pusztaföldvártól délnyugatra, Orosháza községhatárában húzódó Nagytatársáncot az időszámításunk előtti VIII-V. században építették a környék lakói. Az Ős-Maros mellékágára félkörívben ráépített kettős, vizesárokkal kiegészített sáncvonal egyben fokozottan védett régészeti lelőhely is. A sáncív egykori hossza 3050 méter, átmérője pedig 1800 méter volt, mely egy 80-100 hektáros belső, védett területet fogott közre. A külső sánc magassága és a külső vizesárok eredeti mélysége között 5 méteres szintkülönbség lehetett, mely megfelelő védelmet biztosíthatott a külső támadásokkal szemben. Régészeti leletanyagok alapján megállapították, hogy a sáncot az itt lakók valószínűleg csak két évszázadig használták.
Mára a teljes sánc eredeti növénytakarójából sajnos csak egy fél hektáros terület maradt meg a külső sáncív legépebben fennmaradt, külső vizesárok felőli meredek lejtőjén. Az ősgyepet Dr. Kiss István főiskolai tanár, a Szegedi Tanárképző Főiskola Növénytani Tanszékének vezetője fedezte fel 1930-ban, és az ő nevéhez fűződik a terület védetté nyilvánítása is, melyre 1971-ben került sor 0,56 hektáron.
A Tatársánci ősgyepen fedezte fel Dr. Boros Ádám professzor a kónya zsályát (Salvia nutans) 1968-ban. Egykor elterjedt lehetett az Alföldön, viszont a gyepek feltörésével rendkívül megritkult az állománya, ma mindössze két termőhelyen fordul elő az országban, mindkettő a Dél-Tiszántúlon van. A védett tavaszi hérics (Adonis vernalis) és a fokozottan védett volgamenti hérics (Adonis volgensis) is megtalálható itt, ez utóbbinak telepített állománya. A gyep legjellemzőbb, természetességét bizonyító alkotói közül a sarlós gamandort (Teucrium chamaedrys), a csuklyás ibolyát (Viola ambigua), a gumós macskaherét (Phlomis tuberosa), a selymes boglárkát (Ranunculus illyricus), a csattogó szamócát (Fragaria viridis), az ebfojtó mügét (Asperula cynanchica), a közönséges borkórót (Thalictrum minus), a kései pitypangot (Taraxacum serotinum) és a jakabnapi aggófüvet (Senecio jacobaea) érdemes külön is említeni.
