Növénytani értékek
A Nemzeti Park növényföldrajzi szempontból a Pannóniai Flóratartomány, Alföld Flóravidékéhez (Eupannonicum) tartozik, melyen belül a Tiszántúli (Crisicum) flórajárás déli részét foglalja magába. A Körös-Maros Nemzeti Park részterületei a flórajáráson belül érintik a Dévaványai-sík, a Kis-Sárrét, a Körösmenti-sík, a Csanádi-hát, a Békési-hát, a Békési-sík, a Csongrádi-sík, a Körösszög, a Marosszög, és a Dél-Tisza-völgy területeit.
A Nemzeti Parkban meghatározóak a folyómenti területek, a szikes puszták, az egykori mocsárvidékek, árterek helyén a folyószabályozásokat követően is fennmaradt természetközeli területek, valamint a löszpusztagyep és erdősztyep maradványokhoz kötődő élőhelyek.
Az előforduló ritkább növényfajok közül a Dél-Tiszántúlon jellemzőek az európai, a kontinentális, pontusi-pannon, eurázsiai, szubmediterrán elterjedésű flóraelemek. A Nemzeti Park kiemelt értékeit képviselik a pannóniai bennszülött növények, melyek közül ki kell emelni a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), az öldöklő aszat (Cirsium furiens), a pécsvidéki aszat (Cirsium boujartii), a magyar szegfű (Dianthus pontederae), a magyar látonya (Elatine hungarica), az erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana) és a magyar sóballa (Suaeda pannonica) előfordulását.
A Nemzeti Park területén három fokozottan védett és 71 védett növényfaj fordul elő.
A Nemzeti Parkban nagy területeket borítanak szikesek, melyek kialakulása két időszakhoz köthető. Az első a jégkorszakot követő meleg korban lezajló spontán folyamat (pl.: Csanádi puszták szikesei), a másik a vízrendezéseket, az Alföld lecsapolását követő másodlagos szikesedés volt (pl.: Dévaványai-Ecsegi puszták, Cserebökény, Kis-Sárrét szikesei). A szélsőséges életfeltételeket nyújtó szikesekhez csak az erre specializálódott, sótűrő fajok képesek alkalmazkodni.
A szikes pusztákon néhány tíz centiméteres szintkülönbség is jelentős változást mutat a növényzetben. Ezen belül is a padkás szikes rendkívül sérülékeny mikrodomborzati forma, változatosságát a néhány centiméteres magasság-különbséget is kirajzoló mozaikos vegetáció képezi. A padkák legmagasabb térszínein, ahol a felső humuszos réteg még megvan, vastagságától függően löszpusztagyep, löszlegelő, cickafarkos füves szikespuszta és ürmös szikespuszta társulást találhatunk. Az ürmös szikespuszta társulás jelentős védett növénye a szubmediterrán elterjedésű őszi csillagvirág (Scilla autumnalis), amely ürmös gyepekben csak a Dél-Tiszántúlon fordul elő Magyarországon és legjelentősebb állományai a Csanádi pusztákon tenyésznek. Szintén ürmös gyepekben újonnan került elő a Nemzeti Parkban egy márciusban virágzó tyúktaréj faj, a pusztai tyúktaréj (Gagea szovitsii), melyet Magyarország területéről korábban nem ismertek.
A magas sótartalmú padkák aljai tavasszal vízzel borítottak, majd nyárra gyorsan kiszáradnak. A padkás szikes iszapfenék jellemző növényfajai a kígyófarkfű (Pholiurus pannonicus) és a vékony útifű (Plantago tenuiflora), amelyek a szikesek endemikus társulását alkotják. A padkák alját és az erek szikfokzónáját a mézpázsitos szikfok társulás uralja. A szikpadkák alján és tövében képződött sós talajú lankákon él a vakszik társulás, melyet bárányparéj (Camphorosma annua) alkot. A padkák szegélyzónájában él az apró termetű, védett sziki varjúháj (Sedum caespitosum) és a védett, endemikus erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana). A szikesek mélyebb fekvésű részein, szikes mocsarak szélein ecsetpázsitos szikirétet fehér tippannal, harmatkásás szikirétet réti harmatkásával és hernyópázsitos szikirétet találunk. A szikes laposok, mocsarak Dél-Tiszántúlra jellemző faja az egyvirágú here (Trifolium ornithopodioides), mely a nemzeti parki területeken ritka előfordulású.
A sziki tölgyesek az egykori kiszáradt magas ártéri területeken találhatóak, melyeknek a legszebb képviselője a térségben a Bélmegyeri Fáspuszta. Kialakulásukat egyrészt a kiszáradó-elszikesedő ártéri keményfás ligeterdők átalakulásával magyarázzák, de valószínűbb, hogy az egységes fajkészlet és az endemizmusok jelenléte miatt sokkal ősibb keletkezésűek voltak. Ligetesedett állományainak tisztásán jellegzetes sziki magaskórós társulást találunk a védett pettyegetett őszirózsával (Aster sedifolius subsp. sedifolius), sziki kocsorddal (Peucedanum officinale), aranyfürttel (Aster lynosyris) és fátyolos nőszirommal (Iris spuria). Kiemelt értéke a társulásnak a védett sziki lórom (Rumex pseudonatronatus), melyet Borbás Vince Bélmegyerről írt le 1879-ben.
A régi elhagyott, lefűződött folyómedrek maradványai helyenként szikes tavakká alakultak, jellegzetes szikes tómeder növényzettel. A parti zónában gyakori a zsióka, a kiszáradó tómederben pedig néhány növényfaj dominanciájával jellemezhető szikes tófenék társulást találhatunk bajuszpázsittal (Crypsis aculeata) és magyar sóballával (Suaeda pannonica) a kardoskúti Fehér-tóban, fakó libatoppal (Chenopodium glaucum) a Királyhegyes melletti Csikóspusztai-tóban.
A mocsármaradványokban a legalacsonyabb térszíneken nádast, széles-és keskenylevelű gyékényeseket, vízi harmatkásást, és néhol tavikákásokat és mocsári sásosokat találunk. Számos értékes növényfaj tenyészik itt, mint például a rovarfogó gyökérfüggelékkel rendelkező közönséges rence (Utricularia vulgaris), a védettek közül előfordul a pannóniai endemizmus kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), a védett buglyos boglárka (Ranunculus polyphyllus). Az orchideák egyik impozáns képviselője, a sötétciklámen virágú pompás kosbor (Orchis elegans) a Csanádi puszták Liliomos mocsarában és a Kis-Sárrét egyik mocsármaradványában, az Ugrai-rét oldalában lelhető fel a térségben, az utóbbi helyen hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) társaságában.
Érdekes, említést érdemlő társulás a nedves iszapfenékhez kötődő iszapnövények társulása, melyek korábban a folyók partján és a természetes mocsarak szélében fordultak elő, de sok esetben mára a mezőgazdaság térhódításával a szántóföldek későn kiszáradó belvízfoltjain alkotnak szőnyegszerű növényzetet. Ezek közül is ki kell emelni a látonyákat, melynek magjai az alkalmas körülményekre várakozva száraz talajon akár 50 évig is elfekszenek. Nálunk a védett magyar (Elatine hungarica), a háromporzós (Elatine triandra) és a pocsolyalátonya (Elatine alsinastrum) fordul elő. A társulást alkotó fajok közül említést érdemel még a védett apró füzény (Lythrum tribracteatum) és a heverő iszapfű (Lindernia procumbens) is. Legszebb állományaikat csapadékosabb években a Dévaványai-Ecsegi puszták területének régi, elhagyott folyómedreiben lévő belvizes foltokon találhatjuk meg. A Körös-ártér iszapos partú részeinek Magyarországon is nagy ritkaságnak számító növénye a tekert csűdfű (Astragalus contortuplicatus).
A folyómenti területek növénytani értékét képviselik a természetes állapotú bokorfüzesek, fűz-nyár-ligeterdők, tölgy-kőris-szil-ligeterdők, az ártéri mocsárrétek, ártéri kaszálórétek. Ezen társulások néhol csak szigetszerűen maradtak fenn természetes állapotukban. A védett réti iszalag (Clematis integrifolia) helyenként tömeges megjelenése az ártéri kaszálóréteken kiemelkedő jelentőségű, főként a Körös-ártér Gyigér-zugi mocsárrétjén és a gátak nedvesebb oldalán fordul elő. A tavaszi aszpektusban virágzó ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis) kiemelt értéke a keményfás ligeterdei társulásoknak, melynek legszebb állományait a Maros-ártéren találhatjuk. A folyó menti erdőkben a Maros mellett megfigyelhető a védett széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine), a Körösök mentén pedig erdőszegélyekben a fehér, bókoló virágú nyári tőzike (Leucojum aestivum).
Főként a Körös, jóval kisebb számban a Maros mentén a szabályozások következtében kialakult holtágakat, morotvákat találunk, melyek mind más szukcessziós stádiumban vannak, a nyílt vízfelülettől a teljesen elhínarasodott, szinte már feltöltődött állapotig. Védett növényfajai közül ki kell emelnünk, a sárga virágú tündérfátyolt (Nymphoides peltata), a víz tetején lebegő vízipáfrányt, a rucaörmöt (Salvinia natans), és az európai vörös könyves, jellegzetes szúró termésű sulymot (Trapa natans). A legszebb holtágakat a Körös-ártéren láthatjuk, melyek közül nyolcat tartanak számon az országosan is kiemelt jelentőségű, úgynevezett szentély holtágak között.
A Békés-Csanádi hát löszpusztagyepeinek csak hírmondói maradtak meg, jellegzetes növényeire csak a mezsgyék maradványaiból, halmok, földvárak oldalának növényzetéből és egy-egy kis kiterjedésű, szikes gyepek közé ékelődött, véletlenszerűen megmaradt foltból következtethetünk. A löszgyepek növényei közül ki kell emelnünk a fokozottan védett volgamenti héricset (Adonis volgensis) és a bókoló zsályát (Salvia nutans). Mindkét növényfaj hazánkban éri el elterjedési területének nyugati határát és az utóbbi csak itt, a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság által kezelt védett természeti területeken él.
A löszpusztagyepek egyik legszebb maradványa a Tompapusztai löszgyep Battonya mellett, mely a Száraz-ér kanyarulata által körülvett, védett helynek köszönheti megmaradását. Fajgazdagsága árulkodik arról, hogy milyen lehetett a löszgyepek növényvilága a felszántások előtt. Ki kell emelnünk a nagyon ritka löszgyepfaj a szennyes ínfű (Ajuga laxmannii) itteni előfordulását, a kék atracél (Anchusa barrelieri), a macskahere (Phlomis tuberosa), a pusztai meténg (Vinca herbacea), a csuklyás ibolya (Viola ambigua) és a közönséges borkóró (Thalictrum minus) jelenlétét. Minden jelentősebb löszgyep maradvány foltban előkerült a Nemzeti Park egyik kiemelt értéke, a vetővirág (Sternbergia colchiciflora), melynek országos viszonylatban is legnagyobb tömegét a Csanádi pusztákon láthatjuk. Az öldöklő aszat (Cirsium furiens) védett pannon-kelet-kárpáti bennszülött faj. Korábban kipusztultnak vélték, de a Dél-Tiszántúlon a Kis-Sárréten Biharugra, Mezőgyán és Geszt határában megtalálható néhány foltban több száz töves állománya. Ugyancsak kiemelt értéket képvisel a pécsvidéki aszat (Cirsium boujartii), mely a Dél-Tiszántúlon igen ritka, a Kígyósi-pusztán lelhető fel néhány ponton.
A Nemzeti Parkban található több, mint hetven kunhalom és néhány földvár, kiemelt kultúrtörténeti és tájképi értékei mellett növénytani szempontból is jelentős. Néhány esetében megtalálható rajtuk az eredeti növényzet. A taréjos búzafű (Agropyron cristatum) dominanciájával jellemezhető löszfal pionír társulásban a heverő seprőfű (Kochia prostrata) is előfordul, valamint a zártabb gyepekben a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata) is megjelenik. A legszebb állományait a Maros-ártéren található Bekai-halmon és a Dévaványai-Ecsegi pusztákon keresztül húzódó 3000 éves földvár, az Ördögsánc oldalán találhatjuk meg.
Állattani értékek
Fentiekben már bemutattuk, hogy a nemzeti park zöld szigetein mennyire változatos tájak milyen értékes növényvilágnak adnak otthont, így semmi meglepő nincs abban, hogy ezek az oázisok igen változatos állatvilág életterei is egyben. Ennek megfelelően az itt előforduló gerinctelen állatfajok köre és mennyiségük fő meghatározója az aktuális vegetáció, így a folyómenti területek, a szikes puszták, az egykori mocsárvidékek, árterek helyén a folyószabályozásokat követően is fennmaradt természetközeli területek, valamint a löszpusztagyep és erdősztyep maradványokhoz kötődő élőhelyek. A nemzeti park területén jelenleg hat fokozottan védett és 128 védett gerinctelen állatfaj előfordulása ismert.
A Körösök és a Maros hullámterén fennmaradt holtágak és kubikgödrök mellett megmaradtak természetes képet mutató fűz-nyár ligeterdőkben általánosan megtalálható a színpompás kis színjátszólepke, a nagy rókalepke és a Maros mentén ritka kis fehérsávoslepke. A Körös-ártéren jelentős állományalkotók a különböző nyárfajok, ezeken fejlődik egyik legnagyobb éjjelei lepkénk, a kéköves bagolylepke, mely szép számmal képviselteti is magát a folyó menti erdőkben nyár végén. Az országhatárt átlépő folyóink áradáskor gyakran sodorják magukkal a vízgyűjtő területükről származó hegyvidéki, hegylábi fajokat, melyek alkalmas élőhelyet találva meg is telepszenek. Ilyen fajunk a bánáti csiga a Maros menti erdőkben sikerült megtelepednie, fluktuáló egyedszáma ellenére biztos állománya él a hullámtéren.
A keményfás ligeterdők rovarvilága azontúl, hogy fajokban a leggazdagabb a Dél-Tiszántúlon jelenlévő társulások között, számos ritka, természetvédelmi szempontból értékes fajjal büszkélkedhet. A pontomediterrán elterjedésű magyar tavaszi-fésűsbagoly igazi erdősztyep faj, míg a díszes tarkalepke és a kis apollólepke inkább a hegyvidéki tölgyesek karakterfajai. Az idősebb állományok öreg, odvas fái kiváló élőhelyet a szarvasbogárnak, a magyar virágbogárnak, vagy éppen a pompás virágbogárnak. A talajfelszíni futóbogarak közül említést érdemel a ragyogó színű aranyos bábrabló és a rezes futrinka. A Kígyósi-puszta részét képző Nagy-erdő hűvös avartakarójának nedves rejtekében él a dobozi pikkelyescsiga, mely kárpáti endemikus csigafajunk.
Az egykori keményfás ligeterdőket a lecsapolással bekövetkezendő szárazodás sziki tölgyesekké alakította át, kevés fennmaradt valódi sziki tölgyesünk legszebb maradványa Bélmegyeren található. A felnyíló erdőt a tisztásokon magaskórós társulás váltja fel, az itt növő sziki kocsordon él a nagy szikibagoly lepke, mely faj elterjedési területének súlypontja a Kárpát-medencére esik és hazai állományainak jelentős része él a nemzeti parkban, főleg a Dévaványai-Ecsegi pusztákon, a Kis-Sárréten és a Bélmegyeri Fáspusztán. Az erdők szegélyében, irtásréteken és nyiladékokban a gyakran a cserjések válnak uralkodóvá, ezek fontos élőhelyei egyes gerinctelen fajainknak. A kardfarkú lepke, a tavaszi gyapjasszövő és a sárga gyapjasszövő hernyója is kökényen fejlődik. A tavaszi gyapjasszövő hernyóit gyakran lehet megfigyelni tömegesen a Kis-Sárrét egyes részein,míg a Kígyósi-puszta kökényes foltjaiban jól érzi magát a kétszínű fogólábú-fátyolka is.
Az állandó és időszakos jellegű mocsarak gazdag növény- és madárviláguk mellett értékes rovarfaunával is büszkélkedhetnek. Az élőhely apró vadászai a különleges életmódú búvárpók és a kishalakat zsákmányoló szegélyes vidrapók. A mocsárétek nyári ékköve a nagy tűzlepke olykor igen nagy számban figyelhető meg. Az Ugrai-rét mocsárvilágának érintetlenségét bizonyítja a piros szitakötő előfordulása, mely a nemzeti parkban csak itt él.
A padkás szikesek mikrodomborzata magasabb térszínekkel, a padkatetőkkel és a mélyebb, tavasszal tocsogós, sokszor vakszikes ún. padkaljakkal tagolt. Az itt élő állatfajoknak alkalmazkodniuk kellett a gyorsan és sokszor szeszélyesen változó élőhelyhez. Az időszakos vizekhez jól alkalmazkodtak a gyors fejlődésű szitakötők, közülük a nagy foltosrabló és a réti rabló, melyek a kardoskúti Fehér-tó ritkább szitakötői. Cserebökény nyílt talajfelszínnel tarkított szikesein jól érzi magát a pannon sáska és a változó sáska. Az ürmös szikespuszták vörös könyves éjjeli lepkéje a sziki ürömbagoly a Királyhegyesi-puszta szik-lösz mozaikos gyepjeiből került elő.
A térségben fennmaradt löszgypusztagyepek jelentősége egyes rovarfajok megőrzésében fordítottan arányos kiterjedésükkel. A Tompapusztai löszgyepen és a Maros-menti gátakon él endemikus, posztglaciális sztyepreliktum szöcskénk a magyar tarsza. Az egyenesszárnyúak táborát erősíti továbbá a fogasfarkú szöcske és a tőrös szöcske, illetve itt találkozhatunk a mediterrán elterjedésű délvidéki poszméhekkel és az ugyancsak ritkaságnak számító a hengeres szalmacincérekkel. Hazánk nünükefajai közül megtalálható a Körös-ártér töltésein és az ecsegfalvi Ördögsáncon a legritkább díszes nünüke és a legszebb pompás nünüke. A Királyhegyesi-puszta reliktuma és egyben a löszgyepeink egyik kiemelt, ún. zászlóshajó faja a sztyeplepke, mely hazánkon kívül csak Romániában, Bulgáriában és Ukrajnában fordul elő. Kiemelt figyelmet érdemel továbbá az atracélcincér, mely hazai állományának majdnem teljes egésze a Békés-Csanádi hát mezsgyéin él.
A folyók aljzatán, így a Körösökben és a Marosban nagy számban találhatók a hazai puhatestűek legnagyobb képviselői, a lapos tavikagyló és tompa folyamkagyló. A Marosban él a négypúpú karmosbogár és a sokáig kihaltnak vélt nagy karmosbogár. A folyó partmenti régiójának különleges megjelenésű lakója az európai nyelesszemű légy, mely a világon sehol máshol nem fordul elő. A Körösök és a Maros egyes szakaszain megtalálható mind a négy hazai folyamiszitakötő fajunk: a feketelábú, a sárgás, az erdei és a csermelyszitakötő. E két folyó víztükre alatt pedig rejtve fejlődnek, és csak rövid násztáncuk alkalmával, tömeges rajzásukkal kápráztatják el a természetjárókat a tiszavirágok és dunavirágok.
Ha már bekukkantottunk a vízfelszín alá, akkor folytatjuk a nemzeti park faunájának megismerését a gerincesekkel, kezdve az itt élő halakkal. A Körösök sekély, meleg morotváiban olyan védett halfajok találják meg életfeltételeiket, mint a réti csík és a kurta baing. A folyó gyorsabb folyású alsó szakaszán az áramláskedvelő, fokozottan védett magyar bucó és a halványfoltú küllő a legértékesebb halfajok.
A Maros halai között olyan védett, bennszülött fajok is megtalálhatók, mint amilyen a homoki küllő, a selymes durbincs, a magyar bucó és a német bucó.Az újabb vizsgálatok eredményeként a Hortobágy-Berettyó gazdag halfaunája további elemekkel bővült. Az ikráit kagylók héjába rejtő, szivárványos ökle és a vágócsík stabil állományokkal rendelkezik.
Fekvéséből adódóan a Körös-Maros Nemzeti Park meglehetősen gazdag kétéltű fajokban. A Kis-Sárrét részterületen könnyebb felsorolni azokat a hazai fajokat, amelyek nem fordulnak elő, mint amelyek megtalálják itt életfeltételeiket. A számos békafaj közül is kitűnnek a tavasszal égszínkék színben pompázó mocsári békák (csak a hímek kékek és csak ebben az időszakban), de szép állományai élnek itt a kecskebékáknak, a zöld varangyoknak, a vöröshasú unkáknak, a zöld levelibékáknak, vagy éppen a barna ásóbékáknak. A farkos kétéltűeket- ahogy a nemzeti park egyéb területein- úgy itt is a dunai tarajosgőte és a pettyes gőte képviselik.
Ami a hüllőket illeti, esetükben szerényebb a fajgazdagság Magyarország délkeleti részén, viszont az errefelé leggyakrabban szemünk elé kerülők, a vízisiklók, a fürge gyíkok és a mocsári teknősök igen tekintélyes állományokkal gazdagítják a nemzeti park élővilágát.
A rendszertani lépcsőn most egyet ugorva először a Körös-Maros Nemzeti Park emlőseiről ejtünk néhány szót e szövegrész végére hagyva a leglátványosabb gerincesek, az itt előforduló madarak bemutatását. Az errefelé igen szép állományokkal bíró őzek és mezei nyulak kivételével ritkábban kerülnek szemünk elé a gyakoribb fajok, nem is beszélve a ritkább, természetvédelmi oltalom alatt álló emlősökről. Kevesen tudják, hogy a Körös-ártéren él Európa jelenleg ismert legnagyobb tavi denevér kolóniája, míg a Tompapusztai löszgyep egyike a magyar földikutya tíz hazai élőhelyének. Menyétféle ragadozóink közül a molnárgörények, a hermelinek és a vidrák még biztos otthonra lelnek a nemzeti park egyes területein. Az Alföldön egykor jelentős számban élő ürgék száma viszont annyira megfogyatkozott napjainkra, hogy nálunk csak a Kígyósi-pusztán élnek.
A Kárpát-medence nemzetközi mércével mérve is madárparadicsomnak tekinthető. Változatos tájai, vizes élőhelyei nemcsak fészkelőhelyet biztosítanak az itt költőknek, hanem fontos pihenő- és táplálkozóhelyei az őszi és tavaszi madárvonulás idején itt megálló vándormadarak millióinak, nem beszélve azokról az északi vendégekről, akik csak télen vendégeskednek nálunk. A Tiszántúlnak a régión belül is kiemelt jelentősége van, hiszen itt húzódik Európa egyik fő vonulási útvonala. A Körös-Maros Nemzeti Park részterületeinek változatossága az itt élő, előforduló madárvilágon is jól tetten érhető. Legértékesebb költőfajai, mint a túzok, az ugartyúk, a kék vércse, a kerecsensólyom, a parlagi sas, vagy az egyik legszínesebb tollruhájú madarunk, a szalakóta a nyílt, pusztai élőhelyeket kedvelik. Az ártéri területek és az erdők fészkelői a rétisasok, a fekete gólyák és a barna kányák mellett a különféle harkályok és számos énekesmadár is. Májusi éjjelen, a Körösök árterein hallgatózva ismerhetjük meg jellegzetes hangjáról a harist. A vizes élőhelyek, illetve az elmúlt évtizedekben helyreállított, ún. vizes élőhely-rekonstrukciók újabb fajcsoportok otthonát jelentik. A Kis-Sárrét mocsaraiban, illetve a Biharugrai- és Begécsi halastavakon kanalasgémek, kis kárókatonák, gémek és kócsagok egész kolóniái vannak. A nyári lúd hazai állományának tizede itt vezetgeti fiókáit és költ itt a fokozottan védett cigányréce, a kanalas és az igen ritka kendermagos réce is. A nádasban kékbegyek, tücsökmadarak, barkóscinegék, szárcsák és vízicsibék élik rejtett életük, míg a zsombékosokban, sziklaposokban piroslábú cankók, sárszalonkák és nagy godák költenek.
Ehhez az önmagában is szédítő sereglethez csatlakoznak minden tavasszal és ősszel az itt rendszeresen átvonuló madártömegek. A kardoskúti Fehér-tó, a Biharugrai- és Begécsi- halastavak a körülöttük fennmaradt mocsarakkal és a Montág-puszta a Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozó, nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek. A Körös-Maros Nemzeti Park tollas vándorainak mozgalmaiból ki kell emelnünk a kék vércsék esetenként több ezer egyedet számláló őszi gyülekezőit, a kardoskúti Fehér-tónál november derekára összeverődő negyvenezer daru krúgatását, illetve az említett vizes területeken ősszel és tavasszal együtt megpihenő, hápogó, gágogó, lilikelő, füttyögő, ’pólizó’ és mindenféle egyéb hangot kiadó többszázezres vízi- és partimadarak seregeit. A ritkábban látható, rendszeresen átvonuló fajok, így a fakó rétihéják, a havasi lilék, a kígyászölyvek, vagy téli vendégeink közül a fekete sasok, a vörösnyakú ludak és a kis lilikek megpillantása még a gyakorlott madarászok számára is ünnepi alkalmak.
Génmegőrzés
A védett természeti területek élőhely fenntartási munkái a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság területein régi magyar háziállat fajtákkal történő legeltetéssel történnek. Az extenzív legeltetéses gazdálkodás kedvező a gyepek faj összetételére, ugyanakkor élőhelyet biztosít a legelőkhöz kötődő madárfajok (pl.: vörös és kék vércse, ugartyúk, túzok, stb.) és emlősök (pl.: ürge) számára. A nemzeti kinccsé nyilvánított védet őshonos és veszélyeztetett állatfajták, mint a magyar szürke szarvasmarha, a magyar házi bivaly, és racka és cigája juh, a természetes gyepek kezelési feladatain kívül idegenforgalmi értékkel bíró tájképi elemként is szolgálnak. Kulturális örökségünk részeként szerepet kapnak a hagyományőrzésben, ezek a gulyák és nyájak a pásztor mesterség fennmaradásának legjelentősebb helyszínei.
A legeltető állattartás fontos és meghatározó kezelési módja a füvespusztai élőhelyeknek. A legelő állatok rágása, tiprása, taposása fontos szelekciós tényező, mely állandósítja a növénytársulások szerkezeti , faji összetételét. Ezeket a hatásokat a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság saját háziállat állománnyal biztosítja. Jelentős élőhely fenntartó munkát végeznek a szárazabb élőhelyeken a magyar szürkemarhák, illetve mélyebb , nedvesebb, illetve időszakos vízellátású trerületeken a bivalyok. Ez a két állatfaj, tevékenységén keresztül jól kiegészíti egymást és hosszú távon alkalmazható az élőhely fenntartó kezelésekre. Ezek alakítják ki a térségi legjelentősebb túzok dürgőhelyeket, valamint a földön fészkelő védett és fokozottan védett madárfajok költőhelyeit. A térségi sziki kocsordos állományok speciális kezelést kapnak a kaszálás és legeltetés kombinációján keresztül a nagy sziki bagolylepke védelme érdekében. A legeltetés hiányában megváltozna a pusztai növénytársulások szerkezete, fajösszetétele, magassága és ezen keresztül nagyon sok pusztai gerinctelen és gerinces állatfaj állományára is negatívan kihatna. A legeltetés során az állatok trágyája fontos szervesanyag, táplálékforrás az újrahasznosító, lebontó szervezeteknek, amelyek viszont az ott előforduló madárfajok számára jelentenek táplálékot. A Magyar alföldi pusztai ökoszisztémának ma már a legelő háziállatok is éppúgy részeivé váltak, mint az ott élő állat- és növényfajok. A legeltetés idejét, időtartamát és rendjét a Nemzeti Park Igazgatóság a védett természeti értékek szaporodási sikerének feltételeihez igazítja. A biodiverzitás megőrzésének fontos biztosítéka tehát még ma is a legeltető állattartás.
Magyar szürke marha
A magyar szürke szarvasmarha a Magyarországon őshonos, törvényileg védett háziállatok egyike. Valódi hungarikum, amely szépségével, szilajságával, őserőt sejtető impozáns megjelenésével az Alföld világszerte ismert jellegzetességeihez tartozik. Húsa finom rostú, igen ízletes és garantáltan BSE, azaz kergemarhakór-mentes.
A magyar szürke marha hazánk őshonos fajtája, amely a primigenius eredetű, podóliai jellegű állományra vezethető vissza. Nálunk alakult ki legnemesebb típusa, jóllehet ősei nagyszámban éltek az Uraltól az Atlanti - óceánig. A magyar szürke marha festői szépségével, szilajságával, őserőt sejtető impozáns megjelenésével a magyar Alföld világszerte nyilvántartott jellegzetességeihez tartozik. A XVI. századtól kezdve a magyar szürke marha becses és keresett vágóállat volt Nyugat - Európa városainak. Többszáz kilométerre lábon hajtva, kitűnő ízletes húst szolgáltatva, megalapozta Magyarország hírnevét a kiváló hízómarhát igénylő országok körében.
Hústermelését a középkorban igen kedvezően ítélték meg (hízott ökörként Európa-szerte híre volt), a korszerű igényeket azonban ma már nem elégíti ki. Növekedési erélye csekély, gyenge izmoltságú, száraz húsú.
Rendkívül szívós, edzett. Későn érő, az üszők 3 éves kor körül vehetők tenyésztésbe. Kitűnő igásmarha.
A magyar szürke eredete, több évszázados tartási módja, azaz genetikai és élettani sajátosságai egyedülállóak. Kiváló anyai tulajdonságai vannak: jól neveli fel könnyen született borját, még 15-17 évesen is rendszeresen ellik, és egészséges borjút nevel. Az újszülött borjúnak „pirok” (vöröses barna) a színe. Az állatok nemes megjelenése, külleme az egykor szabadon élő ősre, az őstulokra emlékeztet.
A magyar szürke igénytelen, istálló nélkül is tartható – egészséges körülmények között a tápláléka elsősorban a legelő és az ott termett széna. Ez az életmód teszi pótolhatatlanná a növényevőket a táplálékláncban. Bendőjük fermentáló kapacitása a legnagyobb volumenű a világon. Lehetővé válik általuk a más célra nem használt területek legeltetése
Az évszázadok alatt kialakított tartási módja ellenállóvá (rezisztenssé) tette sok betegséggel szemben. Mivel még ideiglenesen sem lett „húsevő” (húslisztet, csontlisztet, állati fehérjét sohasem evett), mentes a ma mindenkit megrémítő szivacsos agyvelő elhalástól (BSE).
Kiherélve, ökörként hatalmas igaerőt ad. Hosszú időn keresztül ezek az ökrök művelték a szántóföldeket Magyarországon. Gyorsabbak és igénytelenebbek voltak, mint más fajták erős ökrei.
Külső megjelenésében határozottan elkülönül a hím és a nőivar (a bika és a tehén) egymástól. Ez persze a vérmérsékletre is vonatkozik, lásd: „szilaj bika”.
A kifejlett egyedek megjelenésükben impozánsak, bár a testformák (a hús és az izomzat) a szakembereknek elárulják, hogy azok húsmennyisége nem túlságosan magas. Itt ugyanis egyesül az izomanyagban a tartási mód (legeltetés) és a fejlődés hatása (lassú érés, sok mozgással). Ez az izomrostokat „edzi”, bennük igen sok ízanyag rakódik le. A hús ennek ellenére nem száraz, a megfelelő technikájú sütés-főzés minden zamatot átad belőle az ételnek. Így válik teljessé a hagyományos tartás, a bemutatott élettani-hasznosítási tulajdonságokkal. Létrejön a bio-öko (természetes) alapanyag, ami mentes minden adaléktól, maradványanyagtól, hormontól, hozamfokozó szertől. Szólnunk kell a fajta legjellegzetesebb küllemi jegyéről, a nagy szarvról. Ez mindkét ivarban igen jellemző, és a napjainkban divatos „márkázott termék” biztos „névjegye” lehet. A fajtában sok szép szarvalakulás fordul elő, az ökrök hosszú szarva a legnagyobb. A legkedveltebb a fekete hegyű fehér szarv, de létezik „zöld” szarvú magyar szürke is – és ez ugyancsak az őstulokra utal. A hosszú szarv félelmetessé teszi ezeket az állatokat, noha megfelelő bánásmód mellett csak akkor veszélyes a magyar szürke tehén, ha újszülött borját védi. A bikák orrába nem tesznek orrkarikát, a szarugomb elsősorban azt a célt szolgálja, hogy egymásban ne tegyenek kárt. A hosszú szarvra fajtánkat valószínűleg kitenyésztették, hiszen ezzel a farkast és a medvét, s az erőszakosabb gulyatársat is sikeresen távol tudta tartani magától.
A Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság magyar szürke szarvasmarha tenyészállományának jelentős része nukleusz minősítésű, tehát különleges genetikai értékre képvisel. A fedeztetés során figyelembe vesszük a tehén állomány apai geneológiai vonalak megoszlását. Igazgatóságunk tenyészbika állományának kialakításánál arra törekszünk, hogy a tragikusan lecsökkent magyar szürke állomány még fellelhető bika vonalainak (A, B, C, K, L,M, S,T,V vonalak) minden vonalából tenyésszünk.
A magyar házi bivaly
A mai bivalyok származását Ázsián kívül Európába és Afrikába teszik. A legősibb leletek Indiából származnak de az Afrikai leletek is igen koraiak, ezért a bivalyokat két nagy csoportra osztják, úgy mint afrikai és ázsiai bivalyok. Az afrikai vörös bivaly kisebb testű míg a kaffer bivaly 160-180 cm marmagasságú. Egyik fajt sem háziasították, annál inkább folyt a vadászatuk, így a 10.000-es csordák mára már csak néhány tucatot számláló csoportokra zsugorodtak. Az ázsiai vadbivaly valamennyi faj közül a legnagyobb testű. Marmagassága eléri a 2 métert, a bikák testsúlya az 1500 kg-ot. Az egészséges egyedek hatalmas erővel és kellő elszántsággal is bírnak, így könnyen futásra kényszerítik a ragadozókat, akár a tigrist is.
A bivaly háziasítását Indiában kb. 3000 évvel ezelőttre teszik. Más területen történő háziasításáról csak bizonytalan információk vannak és elterjedéséről is csak kevés adattal rendelkezünk. Kárpát medencei előfordulását az V.-VI. századra teszik, így bekerülésüket egyes kutatók a Hunokhoz, mások az Avarokhoz kötik. Konkrét adat a XII. századból származik mi szerint a törökök és bolgárok által terjedt el Erdélyben, a Maros és a Duna völgyében. A romániai területeken ma is jelentős állományok találhatók, hasznosításukban az igavonás mellett jelentős szerepet kap a tejtermelés. Hazánkban a bivaly elsősorban mint a mezőgazdaságban használt erőforrás jelent meg. Tejtermelése háttérbe szorult, ami a mezőgazdasági erőgépek megjelenésével egyben létszámuk drasztikus lecsökkenéséhez vezetett.
A bivaly szervezete a többi szarvasmarhához képest durvábbnak, zömökebbnek, vaskosabbnak tűnik. A fajta egyedeinek összehasonlítása alapján azonban finomabb (tejelő típusú) és durvább (igás típusú) bivalyokat figyelhetünk meg. Marmagasságuk 125-139 cm közötti, törzshosszúságuk 135-148 cm. Az övméret 200 cm körüli (180-220 cm), a kifejlett egyedek testsúlya 400-800 kg között mozog. A szarvas oldalt indulva hátrafelé, majd sarló formában felfelé hajlanak. A szarv általában lapított és haránt irányban rovátkolt. Szeme a bőr színéhez hasonlóan fekete, ezért tekintetét egyesek fenyegetőnek, ijesztőnek tartják. A „kézben” tartott bivaly ezzel szemben szelíd és kezes. Ez a tulajdonság elengedhetetlen volt az igavonáshoz és a fejéshez. Tudvalévő azonban az is, hogy az elszabadult, vagy embert keveset látott bivalyok elvadulhatnak. Ilyenkor a bikák, de akár a korábban ivartalanított egyedek is a csorda felé közelítő „idegennel” szemben védekező, akár támadó magatartást is mutathatnak. Szintén védelmező magatartás tapasztalható egyes fiatal, borjas teheneknél is, ezért ezek megközelítése óvatosságot és figyelmet igényel. Szőrzete a bőr színével egyezően fekete, egyes egyedeken a homlokon és a farok végen fehér jegyek fordulhatnak elő. Ritka esetben előfordulhat fehér, albínó egyed is. Mozgása lassúnak, lomhának mutatkozik, azonban ha okot érez rá meglepő gyorsasággal tud vágtázni.
Tartása mai viszonylatban leginkább legelőn történik. A nagy méretű gyomor alkalmazkodott a nagy mennyiségű, de silány minőségű takarmány hasznosításához. Ezt kihasználva a bivaly olyan területeken is legeltethető, ahol a többi szarvasmarha már nem (sásos, vizenyős területek, mocsarak, nádasok, halastavak szegélye). Természetesen a bivaly is keresi és növekedésben, tejtermelésben meg is hálálja a jobb, gyepes legelőket, amelyek mellett mindig biztosítanunk kell hűsölésre alkalmas vízzel töltött gödröt, pocsolyát. Nyári kánikulában órákig tudnak a vízben feküdni, abból gyakran csak a fejük látszik ki. Elterjedt anekdóta, hogy a járomba fogott bivaly ilyen pocsolya láttán kocsistul fekszik el a vízben, ahonnan aztán ki nem lehet nógatni amíg azt ő maga meg nem unja. A kifejlett bivalyok a legelő fű mellett egyéb takarmány kiegészítést nem igényelnek. Tejtermelésre tartott egyedeknél figyelembe kell azonban venni, hogy a bivalytej szárazanyag tartalma kb. másfélszerese a tehéntejének, zsírtartalma 7% körüli, ami ennek megfelelő takarmány mennyiséget igényel. Téli tartásuk gyepszénával történhet, fagyos időben fázósságuk miatt igénylik az istállóba történő behúzódást.
Szaporításuk hazai viszonyok között természetes úton, szabad pároztatással történik. A bivalybika a legelőn tartózkodhat a csordával, egy bikára 30-50 tehenet tervezhetünk. A bivaly lassabban fejlődik mint a többi szarvasmarha féle. Az üszők 2 évesen ivarérettekugyan, de a csököttség elkerülése miatt tenyésztésbe vételük csak 3 éves korban ajánlott. A tehenek ezután akár 20-25 éves korukig is tenyésztésben tarthatók. Megfelelő kondíció esetén a 20 évet meghaladó tehenek is ellhetnek még jó borjakat. A vemhesség ideje 310-330 nap, a bika borjak 5-6 nappal később születnek mint az üszők. Az ellés rendesen könnyen, segítség nélkül történik. A borjak jelölését a legelőn célszerű napos korban elvégezni.
A bivaly abrak nélkül, gyengébb minőségű takarmányon is hízlalható. Húsa más szarvasmarha félék húsánál több foszfort, vasat és fehérjét tartalmaz. Az izomrostok között kevesebb zsírszövet található, színe sötétebb, vörösebb mint más marháké
Igazgatóságunk bivaly állománya az egykori Partium területéről, Borosjenő település környékéről származik. Ennek köszönhetően az állomány különleges genetikailag és küllemileg is. Ennek a kivételes bivaly állománynak a fenntartása érdekében, továbbra is erről a területről származó tenyészállat utánpótlással kívánjuk fenntartani a tenyészetünket.
A Cigája
Balkán félszigetről kerültek hazánk területére a 18. század végén. A fajtacsoport feltehetően kisázsiai eredetű, ahonnan a Balkánon keresztül terjedt el a Kárpát-medencében, illetve ettől keletre egészen a Kaukázusig. Szélesebb körű elterjedését valószínűleg a helyi fajtáknál finomabb gyapjújának köszönheti, illetve a későbbiekben kedveltté vált a kisgazdaságokban, mint fejősjuh.
Az őshonos cigája jellegzetesen hármas, tej-, gyapjú- és hús hasznosítású hosszúfarkú fajta. Edzett, azidőjárással szemben ellenálló és jól alkalmazkodó. A környező országokban (Cseh-országban,Szlovákiában, Romániában, Szerbiában) is tenyésztik e fajtát.
A múlt században az uradalmakban és a kisgazdaságokban egyaránt tartották az ország különbözőterületein, de az első világháborút követően a cigája tenyésztése a Duna-Tisza közére szorult vissza, ahol korábban is nagyobb volt az aránya. A két világháború között elsősorban a paraszti gazdaságokban maradt fenn, ahol fejték őket.
Az őshonos cigája a merinók térhódítása miatt csaknem kiveszett Magyarországról. A Duna-Tisza közének tanyáiban maradt fenn kis létszámban. A juhtartók kedvelik a cigáját jó báránynevelő-képessége miatt.
Közepes-nagy testű juh. A fej közép nagy, az anyák feje elég száraz, a kosoké aránylag szélesebb ésdurvább. Az orrhát az anyákon enyhén, a kosokon kifejezettebben domború. Az orron enyhe tűzöttség előfordulhat. Az anyák szarvtalanok, vagy sarló alakú szarvat viselnek, a kosok egy része szarvatlan, másikrészük másfél körívet leíró erős, csigás szarvat visel. Szürke a köröm valamint a szarvalt egyedek szarva is.A fejtető enyhe átmenetet képez a homlok és nyakél között. Az ajkak közepes finomságúak. A szemek nagyok sötétek és igen élénkek. A fülek közepesen hosszúak hosszúak és vízszintesen hordottak. A nyakközepesen izmolt és ráncmentes, a vállak jó kötésűek, a mar közepesen széles és izmolt. A hát és ágyék egyenes, aránylag hosszú és közepesen izmolt. A törzs a fiatal korban jól táplált egyedeknél hosszú, mélyés dongás. A has a kosoknál hengeres, anyáknál terjedelmesebb. A far enyhén lejtős, közepes hosszúságú, szélességű, izmoltságú, sokszor csapott. A csontozat erőteljes. A tőgy jól fejlett. A végtagok a törzshosszhoz képest aránylag rövidek és mérsékelten izmoltak. A hegyi változat alacsonyabb, dedongásabb, és rövidebb lába miatt zártabb benyomást kelt. Az alföldi változat ezzel szemben méretesebb,szellősebb. A fej és lábak feketék, sötétbarnák vagy barnák. A bőr tömör, rugalmas, enyhén pigmentált vagy húszszínű.
A száj nyálkahártyája és a nyelv palaszürke. A bunda fehér, fürtös szerkezetű, tűzdeltség előfordulhat. Abárányok színe homokszürke, sárgásbarna vagy sötétbarna, de rövidebb- hosszabb idő múlva mindegyikbundája kifehéredik. A bunda a fejet (a pofa kivételével), a nyakat és a törzset is fedi: lenyúlik a lábtőig, illetve a csánkig (gyakran azonban csak az alkar és az alcomb feléig), illetve ráterjed a hasaljra.
A magyar racka
A juh háziasítása – domesztikáció – kezdetben a juh húsáért történt, ami az időszámításunk előtti 8-10. évezredre tehető Elő- és Közép-Ázsiában.A későbbiek folyamán (i.e. 6000) jelentek meg az első gyapjas juhok, melyeknek őshazájuk Mezopotámia volt, a mai Irán területe. A házijuhok tenyésztése lassan terjedt Európa déli és nyugati részei felé.
A vadjuh – Ovis ammon – harminc vadon élő változata közül ötöt tartanak meghatározónak. Ezek közül a következők: a muflon; a keleti vadjuh vagy ismertebb nevén arkal; az argali; a hójuh vagy nivicola és a kanadai vadjuh. Több tudományos (Brehm, Schandl) álláspont alapján az arkaltól származtatják az összes hosszúfarkú juhfajtát, így a rackákat is.
A középkori Európában vadjuh nem élt. Régészeti feltárások során az első házi juh csontmaradványaira Svájcban, cölöpépítmények hulladékrakásaiban találtak. Ez az időszak a neolitikum (újkőkor vagy csiszoltkő-korszak) idejére (i.e. 3-6000) tehető. A középkorban országunk területén két juhfajta tenyészett, az egyik a közép-európai parlagi juh, a másik a pödrött szarvú, kevert gyapjas magyar juh.
Őshonos juhfajtáink közül a legősibb juhfajta a magyar racka juh. Eredetét tekintve, a tudomány a mai napig nem tud pontos választ adni, hogy mikor alakulhatott ki a fajta, illetve pontosan mikor kerülhetett be a Kárpát-medencébe. Bár bizonyítékot nem találtak arra, hogy honfoglaló őseinkkel érkezett, de az első írásos régészeti emlékek arról adnak bizonyosságot, hogy XVI.-XVII. században már a fajta jelenléte számottevő volt.
További feltételezések alapján, nagy valószínűséggel a szkíta népcsoportnak köszönhető, hogy a fajta fennmaradt és hazánkba került. Ez azzal magyarázható, hogy a jelentős haderővel rendelkező szkíták eljutottak Kisázsián keresztül Mezopotámián és Szírián át egészen Egyiptomig. Ezt követően visszahúzódtak a Duna és Don közötti kelet-európai sztyeppvidékre. Terjeszkedésük során épp azokat a területeket járták be, ahol még találkozhattak ezzel a „ősjuh”-val.
Mindenesetre a magyar racka a többi racka változatától teljesen elkülönült és különleges típusnak számít. Évszázadokon keresztül a magyar pásztorélet meghatározó fajtája volt. Ősi jellegére utal a „magyar juh”szájhagyomány, melyet alföldi gazdák és pásztorok megkülönböztetésre alkalmaztak a többi, eltérő származású juhval szemben.
Igazgatóságunk cigája és magyar racka juh állománya törzsállomány. A különleges tenyésztői módszereknek köszönhetően genetikai és küllemi jellegzetességükben is hűen megőrizték ezeknek az ősi, azonban egyedszámuk jelentős csökkenése miatt veszélyeztetett juh fajtáknak a szilaj tulajdonságait.
Mudi
A mudi fajta céltudatos tenyésztése Fényes Dezső balassagyarmati múzeumigazgató nevéhez fűződik, aki néprajzi gyűjtőútjai során vásárolt néhány ragyogó szőrű, felálló fülű, igen értelmes és tanulékony egyedet az akkor még nem ismert fajtából. Tenyészteni kezdte őket, majd 1936-ban a tenyészállatvásáron bemutatta az általa tenyésztett kutyákat és benyújtotta a fajta első standardját. A bizottság elfogadta a leírást és a „mudi” fajtanevet, amely valószínűleg Tóth Mihály bugaci számadó juhász Mudi nevű kutyájától származik (addig hajtókutyaként emlegették).
A második világháború végére szinte teljesen kipusztult a fajta, feltámasztása a semmiből kezdődött újra néhány B törzskönyves kutyával. 1963-ból származik az újabb standardja, amelyet Balássy Zoltán alkotott meg és az FCI is elfogadta. Az egyes számú törzskönyv „tulajdonosa” egy Rigó nevű szuka lett.
Kivételes intelligenciájú kutyafajta. Amit más munkakutyafajták egyedei 15-20 foglalkozáson sajátítanak el a kutyaiskolákban, azt a legtöbb mudi már 1-2 alkalom után tökéletesen tudja és csinálja hiba nélkül!
Hihetetlen gyorsan tanul, s mivel fél szeme és fél füle mindig a gazdán van, szinte elrontani sem lehet. Kivéve, ha a gazda túl engedékeny, mert a mudi hamar megérzi, hol a határ. Magyarországon a mudik ma elterjedt munkakutyának számítanak. Különböző haszonállatok csordáit őrzik a marhától, juhoktól kezdve a lovakig. Az önálló kisegítők reggelente egyedül terelik ki a sertéseket vagy a libákat a legelőre, ahol felügyelik, majd este vissza is terelik őket. Az őrzendő állatokat tekintettel és hangadással tartják ellenőrzésük alatt. Magyarországon kívül ritkán találkozni ennek a sokoldalú fajtának a példányaival. Németországban évente mindössze egy tucat kölyök születését jelentik be. Lassan azért növekszik ennek az okos és eredetileg pásztorként tartott kutyának a népszerűsége, különösen a skandináv országokban szaporodik a tenyésztők létszámának növekedése. A fajta tenyésztési könyve még mindig nincs készen, ami azt is jelenti, hogy a standardleírásnak megfelelő, ám törzskönyvvel nem rendelkező kutyák is felvehetők.
A Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság mudi állománya jelenleg kilenc példány. A kutyákat három tájegységünk állattartó telepein fogtuk munkába. A mudijaink nagyon fontos szerepet töltenek be az őshonos magyar szürke marha, bivaly, racka és cigája állományaink legeltetésének biztosításában.
