Késő őszi, melegebb, derült napokon a Körös-Maros Nemzeti Parkban is sokfelé találkozhatunk lebegő pókfonalakkal, amit a népnyelv ökörnyálnak hív.
A néhol nagy tömegben előforduló jelenség érdekes látványossága az őszi pusztának. A KMNP több területén, így a kardoskúti Fehér-tó körüli szántókon és gyepeken is megfigyelhető.
A pókok közül sokan, például a farkaspókfélék (melyeknek hazánkban is több mint 60 faja fordul elő) használják ezt a stratégiát a nagy távolságok legyőzéséhez. A vándorlás fő oka az életben maradás, ugyanis ha egy területen nagyon elszaporodnának, kevesebb táplálékot tudnának találni maguknak.
A pókok ezzel a módszerrel akár 2000 méteres magasságig is repülhetnek, így óriási távolságokat - esetenként több ezer kilométert -, tudnak megtenni. Egyes elméletek szerint ebben az elektrosztatikus erők is szerepet játszanak, valamint ennek taszító hatása miatt nem tapadnak össze a pókfonalak.
Herman Ottó 1876-ban szép tanulmányt írt e jelenségről, melyet érdemes szóról-szóra elolvasni:
„Enyhe őszi és tavaszi napokon, valahányszor gyenge szellő fújdogál, mozgásba jönnek a fiatal pókok, rendesen a másod- és harmadvedlésűek, ritkán az öregek és vándorútra kelnek. Minden kiemelkedő tárgy: karó, bokor, kóró, nád és sás, sövény, sírkő, hidak karfái, tele vannak apró pókokkal, melyek szálaikat, s
ezután ezekkel együtt önmagukat szélnek eresztik.
Ha meggondoljuk, hogy a pókok szaporasága igen nagy, hogy bizonyos fajok, nevezetesen a farkaspók-félék (Lycosidae) a meleg évszak kezdete és vége felé temérdek számban jelentkeznek, úgyannyira, hogy az ugarok, tarlók és szántásokon valóságos hemzsegés támad, s továbbá figyelünk a körülményre, hogy mindezek az állatok tetemes fonalmennyiséget fejteni képesek, megértjük azt a tünetet is, mely reggelenként és estefelé a nevezett helyiségeken jelentkezik s abban áll, hogy egész területek selymesen fénylenek a millió és millió száltól, amely fűről-fűre, rögről-rögre fut s jelöli mozgási irányát a temérdek állatnak.”
