A Körös-Maros Nemzeti Parkban fekvő kardoskúti Fehér-tó környezetében található gyepeken az időszakos sekély vízállások fontos szerepet töltenek be természetvédelmi szempontból.
A megvalósult élőhely rekonstrukciónak köszönhetően lehetőség van a víz megtartására, emiatt ezek a tocsogós részek tovább megmaradhatnak, illetve újra ki tudnak alakulni, ha csapadékosra fordul az időjárás. Idén májusban is ez történt, az érdemi esők után ismét megjelent a víz ezeken a kiszáradt élőhelyeken és újra nyüzsgő élettel teletek meg a vízterek, ahol többek között a nyári pajzsosrákok is élnek.
A pajzsosrákok törzsfejlődésük során alkalmazkodtak ahhoz, hogy "otthonuk" időről időre kiszárad. Amikor a víz eltűnik, a felnőtt egyedek elpusztulnak, de az iszapba lerakott tartós petéik akár több mint 10 éven át is megőrzik életképességüket, s a kis rákok kikelnek a mélyedésekben összegyűlő vízben.
A pajzsosrákok tulajdonképpen élő kövületnek is tekinthetők, hiszen a fossziliák tanúsága szerint gyakorlatilag pont ugyanolyanok, mint voltak több mint 200 millió évvel ezelőtt, amikor az első dinoszauruszok megjelentek bolygónkon. A kinézetük sem mindennapi, leginkább egy kisméretű háromkaréjú ősrákra emlékeztetnek ezek az ízeltlábúak. Két összetett szemük fölött apró pontszemük is van, a pajzsuk pedig az egész hátukat takarja. A toron legalább 40 pár levélszerű láb található, amit úszásra és oxigénfelvételre használnak. A testük vége egy hosszú, sok szelvényből álló nyúlványban keskenyedik el. A nyári pajzsosrák hosszúsága a farokvillával együtt elérheti akár 10 centimétert is.
A nyári pajzsosráknak van egy közeli rokona is, a tavaszi pajzsosrák. Ez a faj ritkább és általában hóolvadás után, tél végén, márciusban lehet vele találkozni, májusra pedig el is tűnik, testméretét tekintve pedig kisebb a nyári pajzsosráknál.
Mára az éghajlat változása, élőhelyeinek eltűnése és a vegyszerek élővízbe jutása miatt egyre kedvezőtlenebb a helyzete, állománya (a tavaszi pajzsosrákkal együtt) sérülékenynek mondható.
