A Körös-Maros Nemzeti Park területein, így a Csanádi pusztákon és a Maros-ártéren is többféle madárfajt figyelhetünk meg az őszi és tavaszi madárvonulás során. A hatalmas távolságok megtételéhez a különböző fajok más-más stratégiákat, taktikákat alkalmaznak.
Hajdanán, a természetet figyelő embereknek feltűnt, hogy sok olyan madárfaj létezik, amelyeket csak nyáron látnak, télen viszont nem. Akkoriban még azt is nehéz volt elképzelniük az embereknek, hogy léteznek távoli kontinensek, s nem is gondoltak rá, hogy a madarak messzire elvonulva töltik a telet. Sokkal kézenfekvőbb magyarázat volt például, hogy a fecskék télire a tavak alján az iszapba ássák magukat. A kakukkról pedig azt tartották, hogy télidőben karvallyá változik, mivel nyáron a kakukkot lehetett hallani és látni, télen pedig az ekkor a településekre húzódó, hasonló megjelenésű karvalyokat figyelték meg.
Az emberi kíváncsiság és tudásvágy aztán oda vezetett, hogy 1899-ben, egy dán tanár, Hans Christian Cornelius Mortensen fém gyűrűket helyezett seregélyek lábára, olyan adatokkal ellátva, melyek alapján őt értesíteni tudta, aki esetlegesen később le tudta olvasni a gyűrűt. Ez volt a madárgyűrűzés, mint madárvonulás-kutatási módszer első alkalmazása. Mortensen eredményei aztán löketet adtak a módszer fejlődésének és a kutatók munkájának köszönhetően ma már számos madárfajról pontosan tudjuk, hogy mikor, hova, hogyan vonul.
Ha a madárvonulás szót meghalljuk, először általában a legismertebb vonuló madaraink, a fehér gólyák és a fecskék jutnak eszünkbe, azonban még számos nálunk költő madárfaj van, melyek délebbi területekre húzódnak a téli időszakot átvészelni. Kevesek számára ismert, hogy ragadozó madaraink között is előfordulnak költöző fajok, ilyen például a békászó sas, vagy a darázsölyv. A különböző fajoknál, fajcsoportoknál más-más vonulási stratégiát figyelhetünk meg.
A nagy testméretű, hosszú szárnyú, általában erőt sugárzó madarak pont azok, amelyek a legkisebb energia-befektetésre törekedve, mondhatni szinte lustán tesznek meg hatalmas távolságokat. A sasok és az ölyvek a gólyákhoz hasonlóan a felszálló meleg levegő generálta légáramlatokat, az úgynevezett termikeket használják ki. Nagy felületű, kifeszített szárnyaikkal „ráfekszenek” a légáramlatra és így gyakorlatilag mozdulatlanul nagyon nagy magasságokba képesek felkörözni, majd innen, mint egy vitorlázó repülő, minimális szárnycsapással akár több száz kilométert siklanak a levegőben, egyre közelebb kerülve a telelőterületükhöz.
A vadludakra kifejezetten jellemző a csapatos vonulás. Ők már sokkal inkább erőből repülnek, de az optimális erőkihasználás érdekében csapataik jellegzetes V-alakot formáznak a levegőben.
A jóval kisebb méretű fecskék csak saját erejükre számíthatnak, sem a termikeket, sem a csapat adta előnyös légellenállást nem használják ki. Ugyan sokszor csapatosan, de szabálytalan alakzatban repülnek. Így jutnak el végül, több ezer kilométerrel távolabbi, dél-afrikai telelőterületeikre.
Sok olyan madár is elhalad felettünk a vonulása során, melyeket nem is érzékelünk, mert - mint például az erdei szalonka -, éjszaka vonulnak, a nappalt táplálkozással, pihenéssel töltik.
Az egészen apró termetű énekesmadarak, gébicsek, poszátafélék is nagyon nagy távolságokat képesek leküzdeni. Ehhez jelentős energiatartalékot kell felhalmozniuk, bőr alatti zsír formájában. Az ő vonulásuk nem nyújt olyan látványosságot, mint a hangosan krúgató, több ezer példányos darucsapatok megjelenése. Ők inkább gyakran megpihenve, bokorról-bokorra ugrálva, folyamatosan szedegetve haladnak, bár ha kell, hegységeken, tengereken való átkelés érdekében ők is képesek, méretükhöz képest elképesztő távolságokat megállás nélkül átrepülni.
